Jaime Winstone: Fiatal sztár, allűrökkel

Elöljáróban csak annyit Jaime Winstone-ról, hogy ez a csaj bírja a piát rendesen. Először egy díjkiosztó vacsorán találkoztunk. Lépdelt kevélyen, majd sarkon fordult és kissé egybefolyó kiejtéssel hátraszólt nekem: „gyönyörű vagy”. Mi sem bizonyítja jobban, tökrészeg volt. Majd néhány hónappal később hajnali háromkor a Soho Revue bárban láttam botorkálni skótkockás poncsóban és cukros vízzel kikeményített frizurával. Azt kérdeztem tőle „Miért öltöztél úgy mint egy öreg hölgy?”. Jodie Harris (a Drag Quen Nightclub alapítója) letorkolt, hogy én nem értem őt. Volt egy kis lelkiismeret furdalásom, de Jaime természetesen nem emlékezett az incidensre. Túl sokat ivott aznap.

És lám, ahogy megérkezek az interjúra a Charlote Street Hotelbe egy esős hétfői
napon, teaidőben, neki egy pezsgősüveg van a kezében: „Egy kis pezsgőt édes?” szólt az ajtóból és felhajtotta az italt. „Puff”, mondja, lehuppan és nyújtja nekem a poharat „Idd meg ezt!”. A legtöbb sztárpalánta hajlamos komolyan venni a hírnév megszerzését. Jaime nem ilyen. „Igyál már!”- sipítja.

Winstone 22 éves és olyan csinos, mint egy játék baba. Jelenleg ő a londoni arany ifjak királynője. Édesapja egy nagyon ismert sorozatszínész. Tehát ő már egy másodgenerációs médiasztár, akivel gyakran foglalkoznak a bulvárlapok. Barátja Alfie Allen, Lily Allen bátyja. Jaime és Lily jóban vannak, bár éppen a napokban vesztek össze és békültek ki.

A pletykalapok szerint a piával átitatott éjszakákban, egy tiszteletreméltó karriert építget magának. Bekerült a Bullet Boy és a Kidulthood (Zűrös kölykök) című filmbe, és idén még két további filmben és tévésóban szerepelhet. Úgy tűnik édesapja nyomdokaiba lép.

Az első komolyabb filmszerepét a Dunkey Punch-ban kapta. Ebben a filmben van egy undorító nőgyűlölő szexuális aktus. Olyan amilyet csak pornócsatornákon látni. Fiatalok egy csoportja Spanyolországban nyaral és a bolondozás közben egyikük meghal. Ezután a fiatalok csúnyán egymásnak esnek. Ez a film erőszakos, trágár és nem fog díjat nyerni. De Jaime-nek vannak benne jó jelenetei.

Nyilvánvalóan szereti, ha sok feladatot kap. “Az emberek állandóan azt mondják nekem: Ezt csak apád miatt kaptad meg. De ez nem így működik. Senki sem fog jó pénzt fizetni egy munkáért, csak azért, mert apám híres.“

Jaime esküszik, hogy ez a parti-csaj címke nem tesz jót neki. Habár én ezt másképp gondolom. "Amikor dolgozom hónapokig nem lehet látni engem. De, bevallom, én is szeretem a partikat.” - rikácsolja. "Azért nem megyek el mindenhová, mert lefotóznak – én gátlástalanul és őszintén szeretek szórakozni." Tulajdonképpen hiszek neki. Azt is tudom, hogy, ha arról van szó, Winstone képes napokig egy szobában dolgozni, mint a dilis szájú Tina Brown.

Jaime Winstone 1985-ben Camdenben született, és Enfieldben egy lakótelepen nőtt fel. A 90-es években apja karriere kissé megtorpant, ezért Jaime-t a helyi általánosba íratták, ahova nagyon szeretett járni. A lakótelepen is nagyon jó közösség alakult ki. De miután apja (Ray) a Nil by Mouth-ban nyújtott teljesítményével felküzdötte magát az élvonalba, és elkezdtek jönni a hollywoodi megkeresések, elköltöztek az amerikai Essexbe. Jaime ekkor 15 éves volt, és úgy élte meg, hogy kiszakították a megszokott környezetéből. "Lehetetlen tinédzser voltam. Nem voltam gonosz, csak nagyon unatkoztam. De, amikor átköltöztünk Essexbe, fellázadtam. Az új iskolámból kirúgtak." Közben pofákat vág és elmondja, hogy azokra az órákra, amelyek nem érdekelték, elvből nem járt be. "Hát igen, szörnyen viselkedtem." Hamar rákapott az éjszakai életre. "Az idősebb nővéremmel kezdtem eljárni éjszakánkét. Emlékszem, 14 éves koromban a kabátja alatt csempészett ki otthonról. Meglepő dolgokat tapasztaltam. Azelőtt nem találkoztam a kábítószerezéssel. Ezek eksztatikus napok voltak. Végül is hiba volt, mert bár nem akartam, de mégis függő lettem."

Rendben megittuk az italunkat és átvonultunk a teraszra, ahol Alfie (Jaime 21 éves színész barátja) szintén rózsaszín pezsgőt iszogatott. Ja kérem, vannak akik tudnak élni. "Kérünk még ilyet?", kérdezte. "Hát persze, édes." válaszolt Jaime nevetve. Rendeltünk még egy üveg pezsgőt, és Jaime elmondta, soha sem akart színész lenni, de egyszer egy színészválogatást irányító ember kockáztatott és beválogatta őt a Bullet Boy produkcióba.

A következő évben otthagyta az iskolát és a barátaival elment Londonba, ahol önkényes lakásfoglalóknál laktak. "Egy és fél évig éltem így. A szüleim azt mondták, őrült vagyok. Elköltözök az óriási Essexi házból, egy önkényesen foglalt lakásba. Apám marhának nevezett, de én azt gondoltam, milyen szerencse, ingyen lakhatok Londonban. Viszont azt elismerem, az ilyen lakásfoglalós bulik, hosszabb távon, rosszul végződnek."

Az alkohol lassan elkezd hatni. Jaime telefonál a haverjaival és megkérdezi, akarunk-e buliba menni. Hétfő van, senkinek sincs kedve. Buli helyett, keresünk egy gyorséttermet a Soho-ban. Vételezünk néhány hamburgert és sört. A sörök többségét a taxiban megittuk, ezért csak pisiszünet beiktatásával értük el Alfie lakhelyét Inslingtonban. Ez egy fényűző viktoriánus korabeli lakóház. Alfie édesanyja, Alison, éppen tévét nézett, amikor megjöttünk. Jaime és Alfie lehuppantak szembe a díványra és a napjukról beszélgettek. Alison, aki nem mellékesen az Oszkárra jelölt Elizabeth és a A másik Boleyn lány (The Other Boleyn Girl), filmek producere, egy mulatságos történetet mesélt arról, hogy előző nap hogyan hőlégballonozott őrült barátaival.

"Ez volt életem legcsodálatosabb kilátása. Csak azt nem értettem, miért olyan távolságtartó velem mindenki. Az autóban azután rájöttem. Az egyik barátom egy obszcén kitűzőt tett a zakómra."

Sikítoztunk a röhögéstől. Jaime a földön fetrengett. Aztán elbúcsúztunk, és még beugrottunk egy utolsó italra. Jack Danielt ittunk sörrel. A térdeim majd összecsuklottak, de Jaime és Alfie fáradhatatlanul beszéltek.

Jaime azt ecsetelte, hogy kapott egy felkérést Hollywoodból, de nem tudja, elfogadja-e. Egy bulvárlappal is együtt kellene működnie. "Ez nagyon aggaszt. Dühít, hogy mindig ugyan arról kell beszélnem. Milyen érzés, hogy én, mint Ray Winstone lánya egy párt alkotunk Lily Allen bátyjával? Hát ez tényleg annyira érdekes? B....ák meg!”

Alfie szerint majdnem mindig kitalált dolgokat írnak. Valamelyik héten nővérét a Glamour díjkiosztóján, lefotózták, ahogy elesett a járdán. Kivételesen szín józan volt. Természetesen a lapok ebből is ügyet csináltak.

Mielőtt úgy végezném mint Lily, elbúcsúzok. Lassan kidülöngélünk. Jaime még egészen jól van. Holnap reggel a BBC-be kell mennie, este pedig premiere lesz. "Nem tudom, mit mondjak a reggeli interjúban. Jó reggelt, 22 éves vagyok, remélem tetszeni fog a darabunk."

Nagy élmény volt találkozni a partik királynőjével. Nem hozott szégyent a nevére. Hosszú uralkodást kívánok!

Giles Hattersley a The Sunday Times, 2008. június 29-én megjelent írása alapján. A cikk eredetije ITT olvasható.

Fényképezte Sam Taylor-Wood

Sam Taylor-Wood (fotóművész) meglepte barátait, Daniel Craig (színész, az aktuális James Bond) legújabb filmjéhez készült portréival. A képekről nem az ismert színész, akcióhős, hanem egy a gondolataiba merülő esendő ember tekint ránk.

A londoni Soho Hotelbe beszéltük meg a találkozót. Mindenhol frissen vágott haj, a fotózás leállt. Azonnal megérint Sam Taylor-Wood életereje, vidámsága, éleslátása. De mi mást várhatnánk egy nőtől, akit Elton Johntól David Beckhamig és Damien Hirsttől Daniel Craigig számtalan híresség tart számon a legjobb barátai között.

Éppen Craig volt a legutolsó munkájának alanya. Hátborzongatóan búskomor portré született, amely jól beleillik Taylor-Wood eddigi munkásságába. Ezt a portrét egy olyan ember készítette, akinek része van a csillogásból, de akinek szörnyű gyermekkora volt és már kétszer megküzdött a rákkal.

„Én állandóan pörgök” mondja, majd fürgén rendel egy forró csokoládét szója tejjel. „Én nem tudok egy helyben ülni. Bosszantó vagyok a környezetem számára. Kiszámíthatatlannak tartanak. Én a mostnak élek, de ez nem mindig lehetséges”

A mostot jelenleg egy film jelenti. Flashbacks of a Fool, amelynek a forgatásán születtek a sokat támadott portrék. A filmet Baillie Walsh rendező, fényképész jegyzi. „Baillie a legkedvesebb, leghűségesebb, legjobb barátom.”

„Kijöttem a vetítőből és egyből a mosdóba mentem, majd kisírtam a lelkem.” - mondta Sam Taylor-Wood. „Amikor egy barát készít filmet az ember azért imádkozik: Istenem, csak legyen jó, csak legyen jó. És ez a film jó.” Rövid szünet után hozzáteszi: „De, én soha többet nem akarok filmfotókat csinálni.”

„A fényképezőgép körül hajlongani egész nap, állandóan útjában lenni valakinek, nagy zajban dolgozni. Nem szeretek a hierarchia legalján lenni. Viszont jó érzés, hogy tartozok egy csapathoz. És a különleges légkör is vonzó. De, nem fog hiányozni ez a szigorúan behatárolt filmes világ.” mondja nevetve. „Akkor már inkább a korbácsot és a lovaglónadrágot választom.”

„Craig a legnagyobbak köze tartozik”, állítja Taylor-Wood. Craig már régen megígérte Walshnak, hogy az első önálló játékfilmjében közre fog működni. Ez a film más mint a Bond filmek. Nagyon tisztelem Danielben, hogy a filmszerepeit jó érzékkel válogatja ki. Az összes filmje –kivéve a Bondokat- elgondolkodtató, független alkotás. És most a Flashbacks of a Fool is ezt a vonalat folytatja.

Taylor-Wood Fokvárosban csatlakozott a filmesekhez, akik ott vették fel a tengerparti jelenetet. Ez olyan lehetett mint egy nyári táborozás, hiszen mindenki régi ismerősnek számított. „Igen tényleg olyan volt. Kivéve mikor nekik dolgozniuk kellett, de én szórakozni szerettem volna.”

Taylor-Wood és Craig legutoljára a Warhol által alapított Interview magazinban 2007-ben megjelent interjú kapcsán dolgoztak együtt. „Ez elég szerencsétlenül sült el, mert mikor már mindennel végeztünk akkor vettem észre, hogy a filmet rosszul fűztem a gépbe.”

Munkáinak nagy részét ismerőseiről készíti (fantasztikus videó Backhamről alvás közben; a Pieta című alkotásában Robert Downey Jr-t ringatja; a Síró Férfi sorozatához Laurence Fishburne, Jude Law és Dustin Hoffman adta az arcát), úgy tűnik, Taylor-Wood szeret a barátaival dolgozni.

„A valóság az, hogy nincs nagy különbség abban, hogy kivel dolgozok. Néha éppen azokkal nehezebb, akiket ismerek. Mert ők nem szívesen fedik fel magukat teljes egészében. „Néhány ismerősöm, ha rájuk irányítom a kamerát, akkor, hogy is mondjam…” Nagyon ideges lesz?

„Hát mondjuk amikor Danielt fényképeztem akkor ő eleinte nagyon professzionálisan akart viselkedni. Aztán mikor már éppen pihenni készültem egyszer csak elkezdett úgy viselkedni ahogyan én eddig nem ismertem. Újra előkaptam a gépemet, mert ez volt a megfelelő pillanat, hogy jó fotók készüljenek.”

Most farmer, biciklicipő, és egy kis Vivienne Westwood blúz van rajta. Kiegyensúlyozottnak tűnik, és jó színben van a jógázástól. „ Hát igen a jóga az én vallásom, ami segít az egyensúly megtalálásában.” (Gyakran közösen jógázik Satsuki Mitchellel, Craig menyasszonyával.) Ezen kívül hetente kétszer körbefutja a parkot.

Jay Jopling (rock zenész, műkereskedő, milliárdos a White Cube galéria tulajdonosa) feleségeként, sokkal inkább tűnik hosztesznek, mint egy öntörvényű művésznek. A szalonját, eddig csak egyszer nyitotta meg. Kate Moss 30. szülinapi bulija alatt meghívta a házába néhány barátját (Craig, Elton John, David Walliams a Pet Shop Boys) akikkel közösen megtartották második lányának keresztelőjét. Egyik barátja szerint, Taylor-Woodnak van a legnagyobb gyűjteménye Damien Hirst alkotásaiból.

„Úgy terveztem az életemet, hogy legyen gyerekem, mert ez az egyedüli út a túlélésre.” Joplinggal két lánya van, Angelica hamarosan 11 éves lesz, Jessie 17 hónapos. Angelica-t 29 évesen szülte, és rá hat hónappal Tokióban megesküdtek Joplinggal. Három hónappal a szülés után vastagbélrákot diagnosztizáltak nála. Betegségét legyőzte, de 33 évesen, előző betegségétől függetlenül, mellrákja alakult ki. „Ez volt életem legrosszabb pillanata.”- mondja. „Illetve életem két legrosszabb pillanata.”

A kemoterápia kimerítette őt, de mindent elkövetett, hogy ne kelljen változtatnia a megszokott életvitelén. „Nappal infúzió, este Prada.” Keresztülmentem egy emlőamputáción és egy mellplasztikán. „Amikor beleegyeztem a mellplasztikába, azonnal felajánlották, hogy egyúttal két számmal meg is nagyobbítják. Hát ilyenek a férfiak.” Öt évbe tellett míg mindez lezajlott, és teljes egészében tudott foglalkozni második gyermekével.”Végül is, az az előnye megvolt, hogy ebben az időszakban két anyjuk volt a gyerekeknek.” A család egy műalkotásokkal teli házban él Maryleboneban. Taylor-Wood Streathamban (dél London) nőtt fel, összehasonlíthatatlanul rosszabb körülmény között mint gyermekei. Anyja jógaoktató volt apja kerékpárversenyző. Kilenc éves korában apja egy föld körüli túra során eltűnt. Anyja egy szép napon fogta a családot és újdonsült jógaoktató barátjával Sussexbe költöztek. Itt csatlakoztak egy hippi kommunához. Narancssárga köpenyt hordtak, szanszkrit neveket vettek fel. Taylor-Wood ezt az egészet nagyon gyűlölte.

Mikor Taylor-Wood 15 éves volt, anyja elhagyta őket. Húgával és féltestvér öccsével fagyasztott pizzán éltek. Néhány hónappal később, véletlenül meglátta anyját, ahogy részegen megy be egy lakásba. Később kiderült ebben a lakásban új barátjával élt. Ez volt Taylor-Wood életének legmeghatározóbb pillanata. A történtek után még néhányszor próbálkoztak kibékülni az anyjával. Mikor terhes lett Angelicával, egy dolgot azért megértett: „Egy nőnek nem túl bonyolult felcsináltatnia magát”.

Háztartását keményen a kézben tartja. „Semmi kompromisszum”- szerinte ez a boldog házasság titka. Úgy tűnik nem viccel. Bár rengeteget van úton, de ha elfogja a bűntudat, kiruccannak a gyerekekkel egy háromhetes síelésre Amerikába.

Persze irigyelhetjük őt a csillogás, a partik, a drága frizurák, a luxus síutak miatt. De, be kell vallanunk, bámulatra méltó a rugalmassága, és a családi életének következetes védelme a külvilággal szemben. Nem is beszélve a művészetéről. Most készíti elő új kiállítást, amely a White Cubeban lesz. Gondolom ez most nagy feszültséget okoz? „Ó, nem! Az ilyen dolgok nem jelentenek gondot számomra.” Azzal sarkon fordult, és faképnél hagyott minket. Ment a dolgára.

Camilla Long a The Sunday Times, 2008. március 30-án megjelent írása alapján. A cikk eredetije ITT olvasható.

Életem a divat tükrében: Lou Doillon

A francia színésznő humorérzékét megcsillogtatva mesél arról, hogy miért rejtőzködött szőrmebunda alá, hogy miért nem vesz fel semmit a szmokingja alá, és hogy miért jó cilinderben táncolni.

A 25 éves Lou Doillon az angol Jane Birkin színész, énekes és a francia Jacques Doillon filmrendező lánya. Egyszer magát Givenchy-t is megihlette a cikornyás különc stílusa. Jelenleg együttműködik a Lee Cooper-ral akiknek, három év alatt hat farmerkollekciót tervezett. A legújabb kollekciót ezen a héten mutatják be a Harrods-ban.

Gyermekkorom óta szeretek öltözködni. Én nem ismertem Jane Birkin-t a sztárt a hetvenes évekből, aki a Playboynak dolgozik, és minden este eljár hazulról. Engem már egy olyan anya nevelt fel, aki kizárólag jótékonysági ügyeken dolgozott.

Én egy őrült arisztokrata családba születtem. Néha olyan volt az életünk, mint egy P.G. Wodehouse által írt jelenet. Mondjuk a teázás nálunk, cilinderben folyt. Olyan volt, mint Aliz Csodaországban és J.M. Barrie együttvéve.

Egy sötét szobában nőttem fel, amelyben négyoszlopos baldahinos ágy volt és egy mosdókagyló az Orient Expressből. Ez egy nagy ház volt, négy óriási kapu mögé rejtve. Különleges tárgyakkal voltam körülvéve: Mária Antónia picike cipője, amelyet Serge Gainsbourg adott anyukámnak, öreg zongora, kitömött állatok. Őrült nagybácsikám hajnali négyig a káoszelméletről magyarázott. Egyszóval éltem a sztárcsemeték tipikus életét.

Jól emlékszem az emberek mindig sikoltoztak, én pedig gyorsan az anyukám szőrmebundája alá bújtam. Az összes fényképen az látható, hogy a lábaim kilógnak a bunda alól. No, nekem ez az őrült sikoltozás jelenti a hírnév hangjait.

Gyermekkorom óta nyomasztott, hogy híres emberek lánya vagyok. Egyedüli kiút az volt, hogy elkezdtem magamon dolgozni, megpróbáltam önmagam lenni. Ez sok konfliktushoz vezetett.

Amikor elkezdtem az együttműködést a Lee Cooperrel az volt a kikötésem, hogy az elejétől a végéig mindent én tervezhessek. Pedig mondták, hogy nem lenne muszáj. De én nem engedtem, hogy segítsenek, mert tanulni akartam. Ha már egyszer a nevem bele van írva ezekbe a nadrágokba, akkor büszke akarok lenni rájuk.

Azt nem állítom, hogy nem jó híresnek lenni. Nagy örömemet lelem benne. De egyáltalán nem fenékig tejfel egy olyan családban felnőni, ahol mindenki elismert. Én nem akartam a sztárok átlagos életét élni. Nekem továbbra is szimpatikus a metrón és a buszon utazók létformája. Persze jómagam elsötétített üvegű nagy fekete autóval szeretek furikázni.

A francia és az angol stílus pont úgy különbözik, mint ahogyan a francia meg az angol humor is különbözik. Angliában te nevetsz saját magadon, Franciaországban mi nevetünk a többieken. Ez érezhető a divatban is. Franciaországban csodálatos elegancia uralkodik. Bármelyik metró szerelvényben több eleganciával találkozhatunk, mint a világ többi részén együttvéve.

A francia csajok ezt maguktól tudják, ők nem követik a trendeket. Ezek a csajok csípnek engem, mert én nem vagyok begyepesedve, úgy öltözök, mint egy fiú, szmokingba, ami alá nem veszek semmit. Ez klassz és elegáns, de valljuk be, néha hiányzik belőle a humor.

Nagyon idegesít, hogy egy olyan köztársasági elnökünk (szerk:Sarkozy) van, aki Pradas cuccokat visel. Mulatságos tudni, hogy a köztársasági elnök reggelenként nem nézi meg magát a tükörben.

Az emberek kigúnyolják Sarkozyt mert, együtt van Carla Brunival. Nekem semmi bajom vele és nem miatta lett ellenszenves ez a pasas. Megdöbbentő, hogy mikor Sarkozy egymás után hozta a rossz döntéseket, akkor az emberek többsége támogatta. Most meg, hogy elvette Brunit, mindenki elkezdte utálni. Pedig nem a kapcsolata miatt kellene őt utálni, hanem a rossz döntései miatt.

Londonban sokkal magabiztosabbnak érzem magam. A fiúm és én Párizsban úgy indítjuk a napot, hogy gyöngyökkel a hajunkban cilinderrel a fejünkön rock'n' rollozunk egy kicsit. De, ha megyünk ki az utcára, akkor átöltözünk normális ruhába. Londonban nem kell átöltöznünk. Franciaországban, ha híresség vagy, nem jelenhetsz meg reggel kilenckor cilinderben az utcán. A franciák elvárják, hogy az ember finoman viselkedjen.

Szeretem New Yorkot is. Senki sem törődik velem. Ha egy óriási kalapban fiúnak öltözve álbajuszban bemegyek a Starbucksba (szerk: kávézólánc), azt mondják: „Milyen édes kis bajusz.”

Nicola Copping a The Times, 2008. március 5-én megjelent írása alapján. A cikk eredetije ITT olvasható.