Életem a divat tükrében: Lou Doillon

A francia színésznő humorérzékét megcsillogtatva mesél arról, hogy miért rejtőzködött szőrmebunda alá, hogy miért nem vesz fel semmit a szmokingja alá, és hogy miért jó cilinderben táncolni.

A 25 éves Lou Doillon az angol Jane Birkin színész, énekes és a francia Jacques Doillon filmrendező lánya. Egyszer magát Givenchy-t is megihlette a cikornyás különc stílusa. Jelenleg együttműködik a Lee Cooper-ral akiknek, három év alatt hat farmerkollekciót tervezett. A legújabb kollekciót ezen a héten mutatják be a Harrods-ban.

Gyermekkorom óta szeretek öltözködni. Én nem ismertem Jane Birkin-t a sztárt a hetvenes évekből, aki a Playboynak dolgozik, és minden este eljár hazulról. Engem már egy olyan anya nevelt fel, aki kizárólag jótékonysági ügyeken dolgozott.

Én egy őrült arisztokrata családba születtem. Néha olyan volt az életünk, mint egy P.G. Wodehouse által írt jelenet. Mondjuk a teázás nálunk, cilinderben folyt. Olyan volt, mint Aliz Csodaországban és J.M. Barrie együttvéve.

Egy sötét szobában nőttem fel, amelyben négyoszlopos baldahinos ágy volt és egy mosdókagyló az Orient Expressből. Ez egy nagy ház volt, négy óriási kapu mögé rejtve. Különleges tárgyakkal voltam körülvéve: Mária Antónia picike cipője, amelyet Serge Gainsbourg adott anyukámnak, öreg zongora, kitömött állatok. Őrült nagybácsikám hajnali négyig a káoszelméletről magyarázott. Egyszóval éltem a sztárcsemeték tipikus életét.

Jól emlékszem az emberek mindig sikoltoztak, én pedig gyorsan az anyukám szőrmebundája alá bújtam. Az összes fényképen az látható, hogy a lábaim kilógnak a bunda alól. No, nekem ez az őrült sikoltozás jelenti a hírnév hangjait.

Gyermekkorom óta nyomasztott, hogy híres emberek lánya vagyok. Egyedüli kiút az volt, hogy elkezdtem magamon dolgozni, megpróbáltam önmagam lenni. Ez sok konfliktushoz vezetett.

Amikor elkezdtem az együttműködést a Lee Cooperrel az volt a kikötésem, hogy az elejétől a végéig mindent én tervezhessek. Pedig mondták, hogy nem lenne muszáj. De én nem engedtem, hogy segítsenek, mert tanulni akartam. Ha már egyszer a nevem bele van írva ezekbe a nadrágokba, akkor büszke akarok lenni rájuk.

Azt nem állítom, hogy nem jó híresnek lenni. Nagy örömemet lelem benne. De egyáltalán nem fenékig tejfel egy olyan családban felnőni, ahol mindenki elismert. Én nem akartam a sztárok átlagos életét élni. Nekem továbbra is szimpatikus a metrón és a buszon utazók létformája. Persze jómagam elsötétített üvegű nagy fekete autóval szeretek furikázni.

A francia és az angol stílus pont úgy különbözik, mint ahogyan a francia meg az angol humor is különbözik. Angliában te nevetsz saját magadon, Franciaországban mi nevetünk a többieken. Ez érezhető a divatban is. Franciaországban csodálatos elegancia uralkodik. Bármelyik metró szerelvényben több eleganciával találkozhatunk, mint a világ többi részén együttvéve.

A francia csajok ezt maguktól tudják, ők nem követik a trendeket. Ezek a csajok csípnek engem, mert én nem vagyok begyepesedve, úgy öltözök, mint egy fiú, szmokingba, ami alá nem veszek semmit. Ez klassz és elegáns, de valljuk be, néha hiányzik belőle a humor.

Nagyon idegesít, hogy egy olyan köztársasági elnökünk (szerk:Sarkozy) van, aki Pradas cuccokat visel. Mulatságos tudni, hogy a köztársasági elnök reggelenként nem nézi meg magát a tükörben.

Az emberek kigúnyolják Sarkozyt mert, együtt van Carla Brunival. Nekem semmi bajom vele és nem miatta lett ellenszenves ez a pasas. Megdöbbentő, hogy mikor Sarkozy egymás után hozta a rossz döntéseket, akkor az emberek többsége támogatta. Most meg, hogy elvette Brunit, mindenki elkezdte utálni. Pedig nem a kapcsolata miatt kellene őt utálni, hanem a rossz döntései miatt.

Londonban sokkal magabiztosabbnak érzem magam. A fiúm és én Párizsban úgy indítjuk a napot, hogy gyöngyökkel a hajunkban cilinderrel a fejünkön rock'n' rollozunk egy kicsit. De, ha megyünk ki az utcára, akkor átöltözünk normális ruhába. Londonban nem kell átöltöznünk. Franciaországban, ha híresség vagy, nem jelenhetsz meg reggel kilenckor cilinderben az utcán. A franciák elvárják, hogy az ember finoman viselkedjen.

Szeretem New Yorkot is. Senki sem törődik velem. Ha egy óriási kalapban fiúnak öltözve álbajuszban bemegyek a Starbucksba (szerk: kávézólánc), azt mondják: „Milyen édes kis bajusz.”

Nicola Copping a The Times, 2008. március 5-én megjelent írása alapján. A cikk eredetije ITT olvasható.